Az On the Spot stábja Afganisztánban járt az év elején. Noha elég elfoglaltak, de megkeresésünkre válaszoltak. Így hát lehetőségünk volt feltenni nekik pár kérdést:

Kaptatok bármilyen felkészítést az afgán viszonyokról és viselkedésformákról, arra az esetre ha helyiekkel érintkeznétek vagy esetleg támadás érne titeket?

Budapesten találkoztunk afgán és magyar emberekkel, akik nemrég jártak kinn, volt köztük egykori katona, testőr, újságíró, egyrészt ők láttak el jó tanácsokkal, másrészt nem ez volt az első veszélyzóna, ahol jártunk, és a helyiekkel való kommunikáció eddig mindig kellemes meglepetés volt, most is erre számítottunk, és szerencsére így is alakult, harmadrészt a helyi viszonyokban tapasztalt nemzetközi újságíró kollegákkal egyeztettünk egy-egy esetleg rázósabb helyi forgatás előtt.

Amikor meg a katonákkal voltunk, ok súgtak folyamatosan, hogy kitől hány méter távolság a biztonságos.

Felkészítettek titeket az afgán terep viszonyokra, vagy csak saját elképzelés alapján készültetek fel az ottani körülményekre? Mi alapján döntöttétek el mit visztek magatokkal?

Természetesen utána olvastunk a terepnek, illetve kaptunk egy listát a hadseregtől, hogy mit kell vinnünk.

Milyen felszereléssel készültetek az afganisztáni viszonyokra? Első sorban ruházati és technikai holmikra gondolok.

Fényvisszaverő övtől a repeszálló szemüvegen, kulacson, elemlámpán, túrabakancson, sisakon és golyóálló mellényen át a sajtóigazolványig mindent vittünk, amiről tudtuk/gondoltuk, hogy szükséges lehet.

Eszter ezen kívül kendőkkel, farmer fölé húzható hosszú szoknyával és minél kevésbé feltűnő színű, egyszerű ruhákkal készült. Afganisztán ultrakonzervatív ország.

András, amikor a két napos éjszakai őrjáratra indultatok azt mondtad: "totálisan felkészületlen vagyok". Leszámítva azt, hogy nem volt nálad éjjellátó szemüveg, amire szerintem nem volt szükséged, én úgy vettem ki, megfelelő ruházat volt nálad és zokszó nélkül bírtad a megerőltető terepet is. Így utólag, miben érezted magad felkészületlennek, milyen felszerelést hiányoltál és mivel voltál megelégedve?

Úgy értettem, hogy én voltam az egyetlen ember a csapatban, akinél nemhogy nem volt fegyver (nem is lehetne), de még ha lett volna, akkor se tudtam volna használni, másrészt csak a katonákon volt éjjellátó szemüveg (azért azzal lényegesebben többet lát az ember vaksötétben, mint nélküle), harmadrészt életemben nem voltam kétéjszakás katonai bevetésen a pakisztáni határnál Afganisztánban, ha megint elmennék, talán már nem mondanám, hogy abszolút felkészületlen vagyok, de egy ilyen első élmény közben mi mást mondhat az ember, ha nem akar hazudni?

Azután jólesett, hogy - mivel nem cipeltem 50 kilót a hátamon - én bírtam az egyik legjobban, és egyszer sem kellett miattam megállni. (A katonák előtte ezzel ugrattak, mert néhány újságíró egyáltalán nem bírja, és akkor őket is cipelni kell.)

Mi a véleményetek az amerikai katonákról? Felvételek alapján több arcukat is láthattátok, a kedves viccelődő egyszerű srácoktól, az ingerült és fáradt harcosokig.

Pontosan. Arra készültünk, hogy találkozunk az elnyomó szuperhatalom képviselőivel, ehhez képest ilyen-olyan, de mindenképpen emberi katonákkal voltunk végig, nem gyilkológépekkel.

Az egyik 20 éves kölyök, a másik 40 éves profi, a harmadik az egyetemre gyűjti a pénzt, a negyedik éjjel dalokat ír, az ötödik bánja, hogy itt van, a hatodik büszke rá, hogy segíti az afgán népet, a hetedik ellenzi a háborút, de küzd a társaiért.

Miért pont az amerikai hadsereget választottátok, és miért a déli határvidéket? Vagy ez nem a ti választásotok volt, hanem ez a lehetőség merült fel?

Azért az amerikai hadsereghez akartunk menni, mert ez elsősorban az amerikaiak háborúja. Azért Kunar, mert amikor beadtuk a jelentkezést, ott volt a legmeredekebb a helyzet, és közelről szerettük volna mutatni a háborút, bármi is legyen az. "Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel" (Robert Capa)

Szerintem tudjátok, de a Magyar Honvédség Afganisztánban egy több száz fős katonai erővel van jelen. Gondolkodtatok rajta, hogy esetleg velük forgassatok egy részt? Volt-e róla szó, felmerült-e bennetek?

Nem akartunk ott forgatni, mert a legtöbb magyar riporter őket látogatja meg, minket az amerikai hadsereg háborúja érdekelt és Afganisztán, ráadásul az On the Spot nemcsak Magyarországon, hanem Csehországban és Szlovákiában is megy a Spektrumon.

Mennyire volt kényelmetlen és zavaró számotokra, a védőfelszerelések viselése? Itt a sisakra és a védőmellényre gondolok, és az ezekkel kapcsolatos tapasztalataitokra. Ahogy láttuk a sisak több féle elég érdekes pózban állt néha András fején :)

A mellény tisztára Jack Bauer-feeling volt:) Szerencsére télen voltunk kinn, így külön jó volt, hogy melegített a védőfelszerelés. Nyáron rémes lehet sisakban masírozni, de muszáj. Mint mindig, akármennyire nem volt kompatibilis a fejformám a sisakkal:)

A golyóálló mellényt valószínűleg nem lányoknak találták ki, Eszternek nem sikerült megfejtenie, hogy bírjak ezt hosszútávon a nagyobb mellű nők. A második hétre ráadásul mindkettőnk háta fájt tőle.
 

Hogyan szerveztétek meg az Afganisztáni utatokat? Magatoktól végzitek a munka ezen részét, vagy esetleg segítséget kaptok hozzá, és ha igen akkor honnan.

Van egy segítőnk, aki Budapestről vesz részt az előkészítésben. Az amerikai hadseregnél több hónapos folyamat, mire zöld utat kapsz, és fogadnak, persze, attól függ, hova szeretnél menni.

Az afgán kontaktok egy részét itthonról intéztük, voltak kinn magyar segítőink, akik a kabuli védelmünket is szervezték, illetve volt két tolmács, akik szintén segítettek a kabuli forgatáson.

Melyik volt a legrázósabb része a kinn léteteknek, ami fizikailag vagy pszihésen a leginkább megterhelt titeket?

András: Hogy nekem melyik, arra nem tudok válaszolni (biztosan Kabulban éreztem magam a legkevésbé biztonságban a robbantások és öngyilkos merényletek állandó fenyegetése miatt), viszont a családomnak a kétnapos bevetés jelentette a mélypontot (48 órán át), előtte búcsúlevelet írtam, mert tényleg fogalmam sem volt, hogy mi lesz (ezt neveztem fent felkészületlenségnek, de nem lehetett másképp, mert az újságírót ilyenkor előre nem avathatják be az akció részleteibe, annyit tudtam, hogy megpróbálja a csapat kicsalogatni a tálibokat, hogy lőjenek, és erre visszalőhessenek - kösz szépen!)

András, amikor őrjáraton voltál gondoltál-e a különféle veszélyekre? Gondolok itt a tálib rajtaütésekre, a több évtizedes háborúskodások után ott maradt robbanóeszközökre és aknákra, illetve ami talán a legveszélyesebb: útszéli pokolgépekre (IED).

Az IED-ket elvileg hatástalanították valami rádiós szerkezettel (egyúttal a Blackberrymet is, amely hetekig nem kapcsolt be), az orosz aknamezők be vannak festve, a tálib rajtaütést megelőzendő pedig éjszaka mentünk föl a hegyi támaszpontra, és két nappal később, hajnalban jöttünk le.

Ettől függetlenül be voltam szarva, persze, de sokkal jobban érdekelt, hogy milyen egy ilyen bevetés, mintsem hogy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy félek, és nem megyek el velük.

Eszter, amikor különváltatok és te a gépjármű konvojjal utaztál, gondoltál-e a rád leselkedő veszélyekre illetve milyen utad volt? Útközben tudtál-e beszélgetni a jármű személyzetével és milyen tapasztalatokkal lettél gazdagabb? (Egyébként kár, hogy a jármű rádiózását nem sikerült felvenni :)

Felvettem én, csak végül nem használtuk:) Két dologra figyelmeztettek minket a nagyobb bázisokon a katonák: ne utazzunk szárazföldi konvojjal mert veszélyes, és ha eljutunk a command outpost bázisokra, ahol csak férfiak vannak, Andris egy percre se veszítsen engem szem elől.

Erre kiderült, hogy szerveztek egy konvojt csak azért, hogy engem (Andris a bevetésre ment) felvigyenek 200 katona közé az egyik legveszélyesebb helyre a pakisztáni határhoz. Megszeppentem, de nem mondhattam nemet. Izgultam a Humve-ban, aztán hamar túl voltunk az egészen. A következő naptól kezdve, állandóan abban a harckocsiban ültem, mindenhova mehettem a fiúkkal.

A parancsnokkal összebarátkoztunk, azóta is emailezünk, a fiuk is megkedveltek, és a figyelmeztetés ellenére maximálisan biztonságban éreztem magam köztük. Pedig nem volt külön női vécé, sem zuhanyzó.
Néhány hete kaptam a hírt, hogy a Humve, amit én is használhattam ott egy hétig, felrobbant, és mind az öt katona meghalt. Ők már nem a mi osztagunkhoz tartoztak...

*   *   *

Egyenlőre sajnos nem fogják ismételni az afganisztáni részt, viszont András és Eszter a műsor blogján több bejegyzésen keresztül (itt, itt, itt és itt, az afganisztáni rész előzetese) osztják meg a tapasztalataikat és történeteiket az olvasókkal. Reméljük még sok érdekes részt sikerül elkészíteniük, és további sikeres munkát kívánunk nekik!