Néhány éve hallottam először az Erbswurstról (szó szerint: borsókolbász), amely a világ egyik legelső készétele volt. Némi utánaolvasásból kiderült, hogy a termék katonai fejadagként kezdte pályafutását a 19. század második felében, és még jelenleg is gyártásban van. Kíváncsi voltam, milyen lehet, Magyarországon azonban nem forgalmazták. Idén tavasszal azonban egy osztrák élelmiszerboltban járva megpillantottam az egyik készételes polc szélére felaggatott Erbswurst hengereket. Egy adagot hazahoztam, tesztelés céljából.

Az Erbswurst 1867-ben született meg, egy berlini konzervgyáros Johann Heinrich Grüneberg jóvoltából, aki hamarosan el is adta találmányát a hadseregnek. A porosz katonák 1870-ben már Erbswursttal a kenyérzsákjukban indultak Franciaország ellen. A borsókolbászt ekkor még elsősorban vésztartaléknak szánták. A háború felfuttatta a gyártást is, az államköltségen felhúzott üzemben 1400 munkás napi 7 tonna Erbswurstot állított elő, amelyet később napi 65 tonnára (!) növeltek.

1889-től a Knorr vette át az Erbswurst gyártását, a cég termékpalettáján ma is megtalálható a termék, amely a katonák mellett a civilek körében is népszerű lett.

Az eredeti receptúra szerint az Erbswurst borsólisztből, marhafaggyúból, zsírtalanított szalonnából, sóból, hagymából és fűszerekből állt. A mai verzió fő alkotóeleme továbbra is a borsóliszt, azonban már számos, modern élelmiszeripari alapanyag is megtalálható benne, mint például a pálmaolaj és különféle ízfokozók. Két változatban kapható, zöld-, illetve sárgaborsó alapanyagból, én az utóbbiból vásároltam.

A csomagolás eléggé egyszerű: egy alufóliával bélelt papírhengerben hat, kb. két cm vastag és 3 cm átmérőjű pasztilla kapott helyet. A papírhenger végei össze vannak sodorva, és a kolbászhoz hasonlóan fel lehet akasztani a csomagot. Egy pasztilla egy adag, amit az elkészítési javaslat szerint 250 m hideg vízbe kell tenni, majd forrásig melegíteni. Nekem erre tűzhely hiányában nem volt lehetőségem, így egy csészébe téve kanállal összetörtem a pasztillát, forró vizet öntöttem rá, majd némi kavargatással segítettem a nagyobb darabok feloldódását.

A pasztilla maga eléggé kemény, valószínűleg jól bírja a gyűrődést. Az én adagom már kb. egy hónapja lejárt mikor elkezdtem fogyasztani, de semmilyen negatívumot nem tapasztaltam. A neten olvasható vélemények szerint a lejárat után is elég hosszú ideig ehető marad, viszont hosszabb távon érdemes légmentes csomagolásban tárolni, mert a levegő nedvességtartalmát magába szívja. Találtam egy visszaemlékezést is miszerint az eredeti Erbswurst sokkal több zsiradékot tartalmazott, ennek megfelelően nem volt annyira kemény, és szükség esetén önmagában is el lehetett fogyasztani.

A mai Erbswurst nekem nem okozott csalódást. A sárga színt ugyan a kurkuma adta, de állagra valamivel sűrűbbnek tetszett az átlag zacskós leveseknél. Ízében és illatában elsősorban a füstölt szalonna dominált, de a jelenlévő ízfokozók ellenére sem volt túlzó a hatás. A pasztilla teljesen feloldódott, “sűreje” egy-két (szalonna?) morzsán kívül nem volt. Önmagában főétkezésnek mindenképpen kevés, de valamilyen kenyérfélével kiegészítve eléggé laktató tud lenni, én sajtos pogácsát ettem hozzá. Némi szalonnával, hagymával, reszelt sajttal, vagy akár száraz kenyérrel is könnyen tartalmasabbá tehető az Erbswurst-leves. Ha legközelebb az utamba akad, biztosan veszek még és kipróbálom a feljavított verziót.

A bejegyzésért és a képekért köszönet Bálint Ferencnek!

A nyitókép forrása:

http://www.wehrmacht-awards.com/forums/showthread.php?t=442207