Ha az egyszerűbb kézifegyverek terén hatalmas hiánnyal küszködtek, akkor az hatványozottan igaz volt a járművekre és a páncélosokra is. Utóbbiakkal nem csak a hadsereget, de a Home Guard-ot is el kívánták látni.

Az alapelképzelés szerint, a már meglévő teherautó alvázakra kívántak egyszerű páncélozott felépítményt építeni, amelyet acélból, fából és betonból készítettek el. Ez egy központi megoldás volt, a nagyobb gyárak bevonásával.

Emellett rengeteg civil járművet építettek és páncéloztak utólag, illetve még a páncélos iskola koros és teljesen korszerűtlen, első világháborús harckocsiijait is csatasorba állították.

Az új járművek építése és a meglévők átépítése áthidaló megoldás volt. Ezzel kívánták kitölteni azt az űrt, ami a tényleges harcjárművek termelésének felfutásáig tartott.

Standard Beaverett

A Beaverett, akárcsak a többi szükségeszköz, a 1940-es francia kudarc után született. 1940 nyaráig 5000 példányt kívántak építeni belőle, de végül csak 2800 darab készült.

Nevét a Standard teherautóról kapta, aminek az alvázát használták fel, és Lord Beaverről, aki programot támogatta, és a repülőgépek építéséért felelős miniszter volt.

Az Mk I és II-es még nyitott küzdőtérrel rendelkezett, és 8-9 milliméteres páncélzattal, amit fa deszkákkal erősítettek meg. A 46 lóerős motorjának kellett a két tonnáját megmozgatnia, ami úton 38 kilométer óránkénti sebességgel röpítette.

Fegyverzete gyalogsági géppuskákból és Boys páncéltörő puskából állt, amelyeket az „anyós” ülésnél, a páncéllemezbe vágott lőállásban helyeztek el.

Az Mk III-IV-es alváltozatokat újra gondolták, és egy rövidebb tengelytávú alvázat használtak fel hozzá. Ezeket a változatoknál már zárt küzdőteret építettek, amire egy géppuska torony is került. A súlya ennél fogva 2,6 tonnára nőtt.

Fegyverzete a hadseregnél és a HG-nál jellemzően a Bren géppuska, míg a királyi légierő Vickers géppuskákkal szerelte fel. Főleg kiképzésre és objektumőrzésre használták, és a brit szigeteken kívül nem került bevetésre sehol.

A terepjáró képessége elég gyenge volt, lassú volt, nehéz volt kormányozni és a kezdeti változatok nyitott küzdőtere sem volt túl praktikus.

Viszont főleg kiépített utakon, reptereken alkalmazták. A fegyverzete és páncélzata pedig elégséges volt az esetlegesen kulcspontokat támadó német ejtőernyősök kézifegyvereikkel szemben.

Bison

A Bison koncepciója finoman szólva még az előző rendszerekhez képest is „érdekes”. Mivel a páncélosok javarésze oda lett, ezért kitalálták, hogy a teherautóra épített beton bunkerek ugyan olyan hatékonysággal lesznek képesek megvédeni a reptereket és kulcspozíciókat.

Két első világháborús utász tiszt, John Goldwell Ambrose és Charles Bernard Matthews fejéből pattant ki az ötlet, akik amúgy építőipari cégeket vezettek és pont a betonkészítéssel foglalkoztak.

Mivel az összeszerelés nem nagyüzemi módszerekkel történt, ezért minden példány között voltak apró eltérések. Az alvázat két és háromtengelyes teherautók adták, és gyakorlatilag minden típust felhasználtak amihez hozzáfértek.

Három altípusa különíthető el. Az I-es páncélozott felülről nyitott fülkével és a platón elhelyezett kisebb páncélozott fedezékkel rendelkezett. A páncélzatot beton alkotta.

A kettes típus már egy nagyobb, beton fedezékkel rendelkezett a plató részen. Érdekesség, hogy teherautónként változott a páncélzat mérete, volt ahol a hűtőt szabadon hagyták, míg máshol az egész vezetőfülkét körbe betonozták.

A hármas típus volt a legnagyobb, ennél már a vezető fülke és a betonfedezék egy egészet alkotott és nem választották őket külön. Minden fedezéken és fülkén lőréseket alakítottak ki, jellemzően minden oldalon kettőt-kettőt.

Na most a Bison éppen csak működött mint mobil fedezék, ugyanis a teherautók műszaki állapota elég változó volt, a rájuk öntött beton miatt pedig a terepjáró képességük csekély, emiatt a kormányozhatóságuk alacsony volt, és a fülkéből is minimális volt a kilátás lehetősége, amit egyébként a padlólemez helyére vágott nyíláson vagy a nyitott tetőn keresztül lehetett megközelíteni.

A beton alap 152 milliméter vastagsága megfelelő védelmet nyújtott a kézifegyverek és páncéltörő eszközökkel szemben. A szigeteken kívül nem vetették be, és 200-300 darabot építhettek belőle. A hadsereg mellett főleg a HG alkalmazta.

Armadillo

Ezt a típust szintén a repterek védelmére szánták, tehát főleg a légierő és a HG használta. Az első változatát egyszerű két tengelyes teherautókból alakították ki, később pedig már katonai teherautókat építettek át.

Az MK I-es változat egyszerű platós civil teherautókból készült. A vezetőfülkét és a motor teret páncélozták, míg a platóra egy páncéllemezekből kialakított lőállás került.

A lőállás külsejét 22 milliméteres acél lapokból készítették el, belülre pedig fa deszkák kerültek, a kettő közé pedig homokot vagy sódert tettek. Nagy hiányossága volt, hogy a felső részét nem páncélozták.

Az MK III-as változatnál a lőállás méretét csökkentették, és a plató végébe egy 37 milliméteres gyorstüzelő ágyú került. Az utóbbi egyébként régi fegyvernek számított, még 1918-ban került kifejlesztésre.

Az Armadillo, akárcsak az előző járművek, pocsék terepjáró képességgel rendelkezett, nehéz volt kormányozni és lassú is volt. De ahogy azoknál, ennél sem számított az alacsony teljesítmény.

+1 Holman Projector

Nem csak a szárazföldi erők szenvedtek hiányt a különféle fegyverrendszerek terén, hanem a tengerészet is, főleg a kereskedelmi flotta.

A Holman Projector-t repülőgépek ellen szánták, egész konkrétan úgy gondolták, hogy a lassan és egyenes vonalban repülő német torpedóvetőkkel szemben, megfelel bármilyen szükségmegoldás, amíg nem tudják hatékonyabb fegyverzettel ellátni a kereskedelmi hajókat.

A Holman Projector gyakorlatilag egy gránátvető volt, amelyhez nagyrobbanó erejű, illetve világító lőszereket használtak. A hatásos lőtávolsága egyébként 90 méter körül volt.

Három változatban készült, az MK I-est sűrített levegővel használták, az MK II-es gőzt használt, és ezt a régebbi hajókra szánták, amik még gőzmeghajtással rendelkeztek. Az MK III-as 1941-től kezdték gyártani, ez már egy lövéssel több lövedéket is tudott indítani, a lőtávolsága pedig 300 méterre nőtt.

A harci alkalmazásuk során nem sok gépet lőttek le velük, de néhány esetben sikerült találatokat elérni, és egyáltalán megzavarni a rácsapásokat.

Egy nagyon jó tulajdonsággal rendelkezett, mégpedig hogy gyakorlatilag bármit kilehetett vele lőni, a krumplitól kezdve a gránáton át a sörösüvegig. Ennél fogva ez volt a történelem első krumpli ágyúja.