Ha híres finn katonák kerülnek szóba, akkor mindenki a fehér halálra gondol egyből. De rajta kívül volt még valaki, aki a nép egyszerű fiaként lépett, némileg önkéntelenül, a katonai pályára és annyira meg tetszett neki, hogy végül három ország elit katonájaként vonult be a történelembe.

Lauri Allan Törni 1919-ben született Viipuriban, egy hajós kapitány fiaként. A gyerekkoráról nem sok említésre méltó vagy emlékezetes momentum maradt fenn, mivel erről szinte sehol sincs szó.

Sorkatonai szolgálatát a finn hadseregben 1938-ban kezdte meg. A szolgálati idejét meghosszabították, mivel időközben jött a téli háború és általános mozgósítást rendeltek el.

Lauri kezdetben a hadtáp szolgálathoz volt beosztva, de később áthelyezték frontszolgálatra és ekkor vett részt a Ladoga tónál zajló csatában, illetve az orosz csapatok bekerítésénél Lemettinél.

Ennek okán a téli háború vége felé tiszti iskolába küldték, amit sikeresen el is végzett, és alhadnagyként került ki onnan. Az iskola és a háború után, 1941-ben Németországba is ellátogatott és csatlakozott a Waffen SS-hez, hogy tovább harcolhasson az oroszok ellen. Később visszatért Finnországba.

Mivel a harcok véget értek 1941-ben, de Törni tovább akart harcolni az oroszok ellen, a Rastas Műszaki Zászlóaljhoz csatlakozott, Untersturmführer-ként, ami a hadnagyi rendfokozatnak felel meg.

A Rastas azért került felállításra, mert a másik finn SS egységbe nagy volt a túljelentkezés. Egy ideig Bécsben állomásozott,és felettébb unalmasnak találta a szolgálatot. Még az eskütétel előtt visszatért Finnországba.

Félelmetes hírnevére a későbbi, 1941 és 1944 közötti harcokban tett szert. Élen járt a kis alegység harcászat területén, és ezt a taktikát alkalmazta a szovjetek ellen. Általában síléccel siklottak át az ellenséges vonalak mögé, és onnan támadták az ellenséges egységeket.

1943-ban állította fel a Törni különítményt, amit immáron századosi rendfokozatban vezetett harcba. Az egység olyan sikeres volt, hogy az oroszok vérdíjat tűztek ki a fejére, a finnek pedig minden létező kitüntetést ráaggattak, még a Mannerheim keresztet is.

1944-ben Finnország békét kötött a Szovjetúnióval. Emiatt Törnit nyugdíjazták. Egy földalatti német barát mozgalom azonban beszervezte, és tengeralatjáróval Németországba menekítette.

Németországba érve további kiképzést kapott, főleg a szabotázs akciók tárgykörét érintően. Később Finnországba akarták küldeni, hogy finn célpontokat robbantson fel, de ő ezt megtagadta.

A nyugati frontra szerette volna helyeztetni magát, amit megtagadtak tőle, viszont kapott 200 embert, előléptették és a Berlin környéki harcokban vetették be. Miután világossá vált számára is a vereség, már csak a túlélésért harcolt, és az orosz gyűrűből kitörve amerikai ejtőernyősöknek adták meg magukat.

Brit hadifogoly táborba került, ahol olyan gyenge őrség volt, hogy egy társával egyszerűen kisétáltak és Dániába mentek, majd haza. Haza érve a szüleivel lakott és vilanyszerelőként dolgozott. Érdekesség, hogy a briteknél is jelentkezett szolgálatra, de ők hallani sem akartak a dologról.

1945-ben Finnországba visszatérve árulás vádjával bebörtönözték, de később a Finn Köztársaság elnöke bocsánatot kért tőle. Mivel az oroszok háborús bűnösként elakarták szállítani, 1950-ben megszökött és Dél Amerikába hajózott.

Dél Amerikából egy svéd hajóval Észak Amerikába indult. De ez nem lenne érdekes, ha csak simán leszált volna a hajóról mint bármelyik átlagos állampolgár. Nem, ő Mobile környékén átvetette magát a hajó korláton és szépen partra úszott.

New Yorkban asztalosként dolgozott a helyi finn közösség segítségével. Egy 1953-ban hozott törvénynek köszönhetően korábbi SS katonák is csatlakozhattak az amerikai hadsereghez, tehát a végső akadály is elhárult.

A fentebb említett törvényt nem ok nélkül hozták, és a fő támogatója a korábbi OSS vezetője volt, aki pontosan tudta, hogy rengeteg a tapasztalt munkanélküli külföldi katona.

Larry Thorne néven csatlakozott a hadsereghez, és az alap kiképzés után nem sokkal már őrmesteri rendfokozatban, kiképzőként dolgozott Fort Carsonba, az Artic Warfare School-nál.

1956-ban már hadnagyként a háta mögött tudta a Különleges Erők iskoláját is, és Fort Braggben tanított túlélést, gerilla taktikákat, hegymászást. Kiképzés közben néha az a vicces és érdekes helyzet állt elő, hogy olyan dolgokat tanítottak neki, amit ő már élesben is kipróbált.

Még ugyanabban az évben a 10-es Különleges Műveleti Csoporthoz került, Nyugat Németországba. Az áthelyezésének körülményei érdekesek, mivel azután helyezték át, hogy kocsmai verekedésbe keveredett két német huligánnal, akiket kidobott az üveg ablakon.

Szerencséjére az ügyből nem lett nagyobb botrány, amihez hozzájárult az is, hogy a két huligánt egyébként kereste a rendőrség és nem szende szűzekről volt szó.

Itt ejtenék szót arról, hogy Lauri vagy Larry mégis milyen ember és milyen vezető volt. Még a téli háború alatt kiderült, hogy tehetséges vezetőről van szó, aki az embereinek példát mutatva elől megy és nem kér soha olyat, amit ő maga nem hajtana végre.

Átlagos testmagasságával nem lógott ki a sorból, mégis húsz éveseket tudott megizzasztani álló képességével, főleg ha hegymászásról és síelésről volt szó. Ezt a róla készült jelentésekben is megemlítenek, mivel majd 40 évesen gond nélkül tudta lekörözni a nála jóval fiatalabbakat.

Felettesei jelentéseikben kiemelik fizikai álló képességét, precizitását és példa mutató magatartását. Bár úgy egyikük úgy fogalmazott, hogy “ő az az ember akit harcközben szeretnénk magunk mögött tudni, de békében nem akarjuk az egységünk közelében látni”.

Emberei szemében szintén sokat jelentett, hogy mindig az élen járt, és úgy gondolta ez nem is lehet másként. Azonban szerette a kulcs információkat megtartani saját maga számára.

Ennek egyik előnye, hogy elfogása esetén az őrjárat többi tagja nem kerül veszélybe, lévén képesek maguk is haza jutni de vallatás esetén nem jut az ellenség tudomására létüket veszélyeztető információ.

Hátránya pedig, hogy a halála esetén, amire igen nagy a százalékos esély főleg ha elől megy, az őrjárat nem tudja végrehajtani a feladatát, a kulcs fontosságú információk ismeretének hiánya miatt.

Általában csendes, szűk szavú és illedelmes embernek ismerték. Nem nagyon beszélt, inkább megmutatta a dolgokat. Egy helyen említik, hogy ittasan szeretett “mókázni”.

Személyes tapasztalat alapján az utóbbi finn sajátosságra rá ismerek. Németországban történt meg még 1945-ben, hogy a kiképzését az ellenséges légierő bombázása miatt félbe kellett szakítani. Ekkor egy másik finn bajtársával betörtek egy ital raktárba, majd a készlet nagy részét elpusztították.

1962-re újfent a századosi rendfokozatig vitte, és új megbizatást is kapott. Feladata Iránba szólítota, ahol egy lezuhant C-130-ast kellett elérniük, és a gépen lévő fontos anyagokat, illetve az elhunyt személyzet földi maradványait kellett kijuttassa.

A Hercules Irán hegyes részén zuhant le. Egész konkrétan 5000 méter magasan feküdt. Mivel a hegy legyőzte a korábban oda küldött egységet. Thorne 12 fős különítménye sikeresen elvégezte a feladatot.

1963-ban már Vietnámban szolgált, és leginkább a Mekong Deltában harcolt. Sajnos erről az időszakáról nagyon kevés információ látott napvilágot.

1964-ben a MACV-SOG-hoz (Military Assistance Command - Studies and Observation Group) helyezték, ami egy olyan több haderőnemet tömörítő tanácsadó csoport volt, amely nem hagyományos hadviselés keretein belül segítette a vietnámi háborút.

Ez alatt azt kell érteni, hogy szupertitkosan dolgoztak, foglyokat ejtettek, hírszerzési információkat gyűjtöttek, helyieket képeztek ki de offenzív akciókban is részt vettek, amely során észak vietnámi egységeket támadtak és objektumokat támadtak.

1964-ben hat hónapot töltött Vietnámban, majd 1965. februárjában tért vissza újra. Vietnámban egyébként ötször sebesült meg, kiérdemelve öt bíbor szívet, és meg kapta a bronz csillagot is.

Javarészt izolált hegytetőkre épített FOB-okon dolgozott, és innen irányította a különböző különleges műveleti csoportokat. Noha már nem az egyes őrjáratok élén volt, mégis sokszor kísérte ki őket, a levegőből támogatva.

Ilyen átlagos feladat volt az is, amire 1965. október. 18-án délután szált fel. A művelet lényege, egy felderítő őrjárat kirakása és a 165-ös főúthoz juttatása, hogy az információkat gyűjtsön a vietnámi utánpótlási vonalakról.

Két Ch-34-es helikopter az őrjáratot szállította, egy harmadik, ami egyébként a dél vietnámi légierőben szolgált, pedig követte ezt a köteléket, hogy ha bármi történne az akcióban részt vevő légijárművek egyikével, akkor a személyzetet kimenthesse. Ezen a helikopteren utazott Thorne százados is, és innen koordinálta a műveletet.

A két helikopter előtt további két légijármű repült, amik előretolt megfigyelőként az időjárást figyelték, illetve az akcióban részt vevő légijárművek mozgását koordinálták.

Ezek mellett a hadsereg felfegyverzett UH-1-eseket biztosított, a légierő pedig egy B-57-est vezényelt a körzetbe, hogy igény esetén jelentős tűzerővel támogassa az őrjáratot.

Az őrjárat és Thorne helikoptere 18:00 körül szált fel. Aznap a felhőréteg elég alacsonyan volt, de ha ez nem lett volna elég a helikopterekre több alkalommal rá is lőttek.

Nap lemente előtt, valamikor hat óra körül, az őrjárat sikeresen landolt a számára kijelölt leszállási zónában, majd a helikopterek elindultak hazafelé. Thorne azonban a közelben maradt, miközben a kötelék többi része elindult haza felé.

18:15 körül a kötelék pilótái érthetetlen és azonosíthatatlan rádió üzenetet vettek, ami körülbelül fél percig tartott. Ezután hiába próbálták hívni a harmadik Ch-34-est, többet nem érték el.

Azonnal keresni kezdték a gépet és a személyzetet, de akkor nem találták meg. Később a háború vége felé szált le a helyszínen egy újabb csoport, ami megtalálta a helikoptert és a személyzet maradványait.

A sors fintora, hogy ez lett volna Thorne utolsó akciója. Őrnaggyá tervezték elő léptetni és új beosztásba akarták helyezni. Hírszerző tisztként távolabb került volna a tűztől.

Larry Thorne földi maradványai és svéd gyártmányú géppisztolya 1999-ben került elő, amikor egy újabb csoport utazott a helyszínre. “Haza” érkezésére további négy évet kellett várni, mivel csak 2003-ban vitték az Egyesült Államokba, ahol az arlingtoni katonai temetőben temették el.

Emlékére a 10.-es SFG egyik épületét róla nevezték el, és egy díjat is alapítottak ami szintén a nevét viseli. Neve sokáig legendaként élt a különleges erők katonái között.