Múlt héten négy napot Otocic Mrcara szigetén töltöttünk, hasonlóan „indokkal” mint múltkor Bulgáriában. Ez a kisebb sziget a nagyobb Lastovo szigethez tartozik, ami egyébként utolsót jelent..jpg)
A szigetre egy majd kilenc órás busz, öt órás komp és tizenöt perces gumicsónakos utazás után jutottunk el. Az öt órás komp út kicsit húzós volt, főleg hogy térkép alapján a fene se képzelte el, hogy a valóságban ilyen messze van egymástól a két sziget.
A komp jegyek oda-vissza egyébként 50 Euró körül voltak. A „játszós” ruha praktikussági okokból volt rajtunk, mivel a civil ruhát a buszon hagytuk. A kompok egyébként elég tágasak voltak, teljes felszereléssel is simán elfértem mindenhol. A személyzet és az emberek nem foglalkoztak velünk, az utazás alatt feküdtünk, beszélgettünk volt aki aludt vagy „szíverősített”.
Lastovo szigetére megérkezve rögtön feltűnt, hogy amúgy tisztaság és rend van. Az utak átlagon felüli állapotban voltak, ami a korábban itt állomásozó katonaság érdeme. Továbbá ahhoz képest, hogy a legutolsó sziget a helyi CBA-ban probléma nélkül lehetett kártyával fizetni.
Lastovoról a közeli Otocic Mrcara-t gyorsjáratú gumicsónakkal értük el, amibe öt fő és a teljes felszerelése fért el. A csónak körülbelül huszonöt tengeri csomóval szelte a habokat, nem ritkán egy-két másodpercet a levegőben töltöttünk.
OM.-re megérkezve egy betonozott móló fogadott minket, amire pikk-pakk kidobáltuk a cuccainkat. A sziget magántulajdonba került pár éve, a jelenlegi tulaj itt lakik továbbá egy kocsmát épített rögtön a mólóhoz.
Lastovon a Monarchia idején magyar helyőrség állomásozott. Fegyveres harcok csak a háború vége felé törtek ki, amikor is 4 francia gép bombázott célpontokat, illetve francia erők szálltak partra, és foglyul ejtették a helyőrség megmaradt tagjait.
Később olasz csapatok érkeztek, akiket csak 1943-ban űztek el a Jugoszláv partizánok. Az olasz „uralom” alatt megpróbálták „italizálzni” a szigetet és bezárták a horvát iskolákat. A sziget ezen évtizedek alatt érte el 2000 fős lélekszámot.
Miután a háború véget ért a területet militarizálták és lezárták a külföldiek előtt. Mivel a turizmus és a kereskedelem emiatt gyakorlatilag leállt, a sziget elnéptelenedett a gazdasága pedig stagnált.
Ezt felismerve 1988-ban újra megnyitották a szigetet a külföldiek számára. A Jugoszláv hadsereg csak 1992-ben szerelte le, és hagyta el a szigetet és a hozzátartozó területeket. A lakosság szerencséjére a polgárháború szele elkerülte őket.
OM-re visszatérve. A szigeten található öt épület, két nagyobb bunker és jó néhány két személyes megfigyelő poszt, amiket a sziklába vájtak, majd lebetonozták. A sziget keleti oldalán található móló körül belül 50 méter hosszú. A móló környékén a vízmélység kb. 3 méteres volt. Hullámtörő gyanánt a hadsereg nagy méretű betonkockákat dobált a vízbe.
A mólótól 220 darab betonlépcső vezet a sziget közepéhez, ahol négy épület található. A négy épület közül kettő több szintes, valószínűleg ezek voltak a legénységi körletek. Az épületek között egy nagyobb beton placc is található, ami sportpályaként szolgálhatott.
A negyedik épület volt a vizes blokk. Ebbe 8 oldalról elkerített beton fülke található az aljukon háromszög alakú lyukkal. Igen, ezek voltak a WC-k. Az épületen kívül 4-5 nagy méretű beton kézmosó került fel.
Itt jegyezném meg, hogy a külföldi résztvevőknek nem nagyon sikerült használni ezeket a "berendezéseket". Szóval folyton félre ment a cucc, és egyikünk szemtanúja volt ahogy guggoló pozícióba a delikvens maga elé vizelt. Olaszok, szlovákok és szlovének voltak velünk együtt a szigeten.
Pénteki napon a szemközti szigeten kezdtünk, ahol megtekinthettük a parti őrnaszádok számára épített beton fedezéket. A fedezéket úgy készítették el, hogy északi és nyugati irányból ne lehessen rálátni. Kizárólag ha a fősziget, vagyis Lastovo, felől érkezünk vesszük észre.
A fedezék 80-90 méter hosszú és 15-20 méter magas lehetett belül. Két oldalt a sziklába kisebb kockákat vájtak, amikbe valószínűleg ellátmány került, és ebből tölthették fel a hajók készleteit.
A fedezékhez külön nem tartozik semmilyen épület. A parton nem vezet út sehova és nem is láttunk épületeket a közelben. Valószínűleg a hajók itt kötöttek ki, a legénység pedig a közeli szigetre ment át.
Fénykorában a Jugoszláv haditengerészet több mint 70 hajós flottával, és valamivel kevesebb egységgel számláló flottilával rendelkezett. A tagállamok önállósodásával ezek a hajók először elosztásra kerültek, majd eladták vagy feldolgozták őket, illetve valamelyik kikötőben rozsdásodnak.
A flotta magját kisméretű és gyors irányított rakétás vagy torpedó hajók adták. A nagyobb méretű hajókat Oroszországtól vásárolták, de rendelkeztek saját gyártású egységekkel is.
Még a pénteki napon, miután sikeresen elfoglaltunk egy tökéletesen jellegtelen kis szigetet, csónakkal átvittek OM-re. Innen a sziget déli pontján található Bora-Bora csúcs felé vettük az irányt, ahonnan elkezdtünk beszivárogni az ellenség által tartott épületes részhez.
Ezután jutottunk csak el az északi oldalon lévő első csúcshoz. Ennek a résznek a keleti oldala meredek és hegyes sziklaperemekkel, továbbá szögesdróttal szegélyezett rész volt. A megfigyelő pontok itt helyezkedtek el, és Lastovo irányába nyerhettünk kitekintést innen. Az első csúcsba vájt bunkert sajnos nem találtuk meg.
Mivel a támadásunk elakadt, az erőink szétforgácsolódtak és elszakadtak egymástól, ezért a csúcs bevétele több mint 1 óráig tartott. Ebből 40 perc azzal telt el, hogy egy helyben feküdtek az elszakadt emberek, és vártak az erősítés beérkezésére.
Miután sikerült bevenni a csúcsot, és összeszedni az elszakadt embereket, az északon található bunker ellen indultunk meg. Fentről nem kaptunk információt, a térképen nem volt feltüntetve merre található, tehát ismeretlen helyen, ismeretlen számú ellenséggel álltunk szemben, és sokan a holtponton voltak. A meleg és a terep sokat kivett az emberekből.
A bunkerbe nem volt nehéz beleakadni. Az északi irányba vezető út egyszer csak ketté vált, és ad-hoc jelleggel alakultak roham csoportok amik valamelyik irányba a kettő közül megindultak.
Én a „bal” oldali elágazást választottam. Gyakorlatilag egy 90-100 méter után beleakadtunk egy nagyméretű vasajtóba, amit a bunker főbejárataként aposztrofáltunk. A bejáratot fentről illetve az útról próbáltuk megközelíteni, és az ellenállást két irányból morzsoltuk föl.
A vasajtót egy 5-6 fős szlovén-magyar rohamcsoport érte el elsőként. A túloldalról még kaptunk némi tüzet, ezért amilyen gyorsan csak tudtunk elindultunk befelé. Belül egy 20 méter hosszú folyosó és egy 5 méter hosszú lőrés fogadott. Mivel ezt nem védte senki, ezért probléma nélkül haladtunk tovább.
A bunker belsejében teljes sötétség volt, ezért csak a taktikai lámpákra támaszkodtunk. Időközben a többi ad-hoc rohamcsoport is talált 1-1 bejáratot és több irányból, egymástól függetlenül kezdtünk el befelé nyomulni.
A védők nem voltak a helyzet magaslatán. A külső ellenállást hamar felszámoltuk, belül pedig nem használták ki a kifejezetten védelmi célokra épült állásokat. Emiatt szeleteléssel és kellő agresszióval egy 10 perc alatt kitakarítottuk az egész bunker rendszert.
Pontosan nem tudom hány „áldozatunk” volt, de a védők egy része megelégelte a meleget és idő előtt feladta a pozícióját, a maradék meg elhullott. A „csata” végét a fenn látható brigád élte túl.
Másnap hasonló forgatókönyv szerint folytatódott minden, leszámítva a szabályok változását, illetve a rövidített menetrendet. A szombati napon a teljes magyar kontingens védő szerepkörbe került.
Rögtön az események végére ugranék, ugyanis 13:00-tól a bunker rendszert nekünk kellett védeni. A védelmet elég jól megszerveztük és kb. két órán keresztül kellett kitartani. A védelem megszervezését a bejáratok lezárásával és számbavételével kezdtük. Majd minden nagyobb védelmi pozícióba kijelöltek valakit.
A bunker 6-7 bejárattal rendelkezett, amikből 3-4-et tudtunk lezárni. A bunker főfolyosóján gyülekeztünk, ahova az északi és déli főbejárat nyílt, illetve szinte bárhonnan ellehetett jutni ide. A bunker egyébként 5 szint mély volt, amiből 3 szint volt beépítve.
A főbejáratok két részes vasajtóval voltak lezárva, és belül az ajtóval szemben egy lőrést építettek, ahonnan a beözönlő ellenséget könnyedén leszedtük. Közvetlen a lőrés előtt volt egy beugró, ahonnan egy másik szoba nyílt, és a szobából balra vezető kijáraton át lehetett a lőrés mögé bejutni.
A lépcsők két szinten keresztül futottak, tehát jó hosszúak voltak és az ebből az irányból támadókat szintén nem volt nehéz leszedni, még ha belőtték a lépcső aljának két sarkát is. Megállni nem tudtak, mivel nem volt fedezék két oldalt, leszámítva 1-1 nagyon kicsi beugrót.
Ezek a beugrók a másik hosszabb lépcsőnél szintén a védőket segítették, ugyanis ott két fő a lépcsőn hasalt, a másik kettő meg a beugróba guggolt be.
A bunkerhez tartozott még kettő darab fedett lőállás/megfigyelő állás is, amik a földfelszín felett voltak, viszont a főfolyosóról nyíló létrán illetve az egyiket lépcsőn lehetett elérni. Emlékeim szerint ezek É-Ny-i irányba néztek, és a támadás elején egy rövid ideig használtuk ezeket is. A lépcső tetején lévőnél a nagy méretű távcsőnek az alapja még mindig megvolt.
A főfolyosó baloldalára nyíló két folyosó és bejárat a szlovéneké volt, ezért ott maguk szervezkedtek. A több mint két óra alatt nálunk is voltak „sérültek” de az ellenfél vesztesége a többszöröse volt a miénknek. Minden pozícióba volt felállítva legalább két ember, és ezen felül maradtak tartalékok is, akik igény esetén azonnal betudtak avatkozni.
A sötét folyosón ülve két órát kicsit elgondolkoztam mennyire nyomasztó érzés is ez, mivel nem választhatom meg honnan támadok és mikor. Csak ülök és kuksolok a sötétben, aztán várom az ellenséget.
Persze a túloldalon se lettem volna, hasonlóan felkészült védelemmel szemben. A védelem jól működött, de mindez csak játék volt, és az ellen oldal nem használhatott robbanóanyagokat, kézigránátot és lángszórót sem.
Vélhetően a szigeten maximum 100 ember állomásozhatott. Lastovot nem jártam körbe, ezért nem tudom ott hány hasonló objektum van, mindenesetre a története alapján fontos katonai terület volt, tehát kell lennie hasonlónak a környéken.
Maga a terep elég kemény volt, főleg az éles sziklák miatt. Sikerült is jó pár nagyobb kék foltot összeszedni. A növényzet se volt emberbarát, és sok helyen hagyta bennem a névjegyét több centis tüskék formájában.
Ami istenigazából zavaróbb volt, az az éjszaka lecsapódó sós nyálka, ami minden elől hagyott felszerelést „lekezelt”. Arra számítottam, hogy az egy napos hazaút alatt majd minden szépen berohad, mivel nem volt idő szárítgatni, de meglepő módon nem így történt.
A többi nációval kevés volt az interakció. A szlovének barátságosak voltak bár ők ismertek, az olaszok idegesítőek a mentalitásukkal, aminek csúnya pia csata lett a vége, és hamar csendbe lettek. A szlovákokkal nem beszéltünk túl sokat, igazából csak 1 mondatot amikor is azt ecsetelték, hogy Magyarország elfoglalta őket.
Az Adria továbbra is gyönyörű. Szombaton mivel 3-ra az ellenség kifújt, és az energia túltengett bennünk elmentünk úszni páran. Max 1 órát úsztunk, meglátogatva a két közeli szigetet, és szinte végig tisztán láttam a tenger alját.
A sós vizet jól bírta a felszerelés, bár csak a hajóút alatt lettünk kicsit vizesek. De hát ezen a klímán ez úgysem számít, pikk-pakk megszárad az ember. Egy fő volt aki csónakból a vízbe desszantolt és elmerült mellig.
Tetszett a terep és a környezet. A rendezvény során volt 1-2 kihívást jelentő pillanat, de alapjába véve nem sikerült olyan komolyra mint a korábbi szervezések. Mindenképpen megérte elmenni, és aki azt gondolja nem lett gazdagabb semmilyen tapasztalattal, az nem gondolja végig az eltelt 4 napot.
Utolsó kommentek