A Királyi Thai Légierő Múzeumát 1952-ben alapították, és 1964 óta áll nyitva a nagyközönség előtt. A kiállított gépek száma, és helye, évenként változik ahogy bővül a múzeum, illetve ahogy a felújítási munkákat befejezik.
A négy nagyobb épület és azok körül kiállított példányok mellett, több darabokban vagy felújítás alatt álló légi járművet is ellehet kapni. Érdekes de a személyzet nem nagyon töri magát, hogy távol tartsa az érdeklődőket, bár az is igaz, hogy ennek ellenére nincs nyoma rongálásnak.
Fontos kiemelni még, hogy a négy épület mind légkondicionált, és aki esetleg ide készül, vegye figyelembe a 100%-os páratartalmat és a 30 fokos középhőmérsékletet. Azonban a belépés díjtalan, és szinte háborítatlanul
A múzeumot nem én látogattam meg, hanem egy ismerősöm aki a képeit szerette volna süllyeszteni, de úgy gondolom azért érdekesebbek annál, és megérnek egy bejegyzést.
Na most az első helyi jellegzetesség, hogy a taxisok nem ismerik a múzeum hollétét, így ha valaki szeretne eljutni oda, akkor keresse a Paholyothin út 171-et, a légierő parancsnoksága és a Muang reptér mellett.
A múzeum bejárata nem csak az élére állított F-5-ös vadászgép okán érdekes, hanem az ország vaktérképén feltűntetett aktív alakulatok miatt is.
Az SB2C-5 egy hordozó fedélzeti zuhanó bombázó volt, ezért készült felhajtható szárnyakkal, de valószínűleg szárazföldi bázisokról használták, mivel 1997-ig nem rendelkezett az ország repülőgép hordozó hadihajóval.
Bár méretét tekintve szinte megegyezik az előzővel, az angol gyártmányú Fairey Fireflyt nem bombázónak, hanem két személyes hordozófedélzeti vadászgépnek készült.
Az amerikai Republic F84G típusú vadászbombázóból harminc darabot üzemeltetett a thai légierő 1956 és 1963 között. A gép legelső típusa már 1946-ban felszállt, de rengeteg szerkezeti és hajtómű probléma jellemezte a kezdeti konstrukciót.
A gép képes volt kéttonnányi fegyverzet hordozására, a saját hat M3-as géppuskáján kívül. A kiállított példánynak nyitott állapotban hagyták a légfékjét, ez a törzs alsó felén látható.
A hagyományos nem irányított rakétából akár harminc két darabot is magával tudott vinni. Ez elég nagy szám, mivel jellemzően a korábbi gépekre tíz alatti mennyiséget lehetett feltenni.
A nem irányított rakéták mellett, a kisebb méretű gépek közül az első között volt, amely képes volt egy Mark 7-es atombomba hordozásra. Természetesen Thaiföld nem rendelkezett ilyen fegyverrel.
Igazi kuriózum a spanyol haditengerészetnek gyártott AV-8S Matador (Harrier), amit körülbelül harmincévnyi szolgálat után adtak el a thai haditengerészetnek.
A típus pályafutása nem volt túl sikeres a királyságban, mivel a megvásárolt hét plusz két gépet, más forrás hatot említ, nem tudták megfelelően üzemeltetni, és a kóros alkatrész hiány miatt általában csak egy volt bevethető állapotban, az egyetlen repülőgép hordozó hajójukon, a HTMS Chakri Naruebet-en. A teljes gépállományt kivonták 2006-ban.
Szintén tengerészeti gépnek szánták a Vought A-7 Corsair II-es könnyű támadó gépet. Noha tengerészeti színekben látható, de biztosra veszem, hogy nem használták hordozó fedélzetéről.
Szinte semmi információ nem található a rendszeresítés évéről és a rendszeresített mennyiségről. Ami viszont tökéletesen tetten érhető, az az amerikai tengerészeti származás.
A gépeken az amerikai tengerészet szürke festése látható, míg a felhajtott szárnyakon, és a függőleges vezérsíkon a korábbi csillagos matrica nyoma is megmaradt.
A Cessna A-37 Dragonfly prototípusa 1963-ban szállt fel. A könnyű támadó gépet a vietnámi konfliktus tapasztalatai hívták életre, és a királyság tizennyolc példányt kapott belőle.
A képen látható gép tavaly előtt még egy bokor alján várta a jobb időket, ami úgy ahogy tavaly be is következett, ugyanis legalább kiszedték onnan.
A múzeum szinte teljes egészében bejárható, amibe néhány eldugottabb sarka is beletartozik. Itt látható a thai építésű Paribatra két személyes könnyű bombázó, aminek két replika példánya is a múzeum tulajdonába tartozik.
Egy szárnyaitól, és magasságai és oldal kormányától is, megfosztott C-47-es is része a kiállításnak, noha semmilyen tábla nem tartozik hozzá. A típust mind a koreai, mind a vietnámi háborúba alkalmazta a thai légierő.
1965-ben repült először a North American Rockwell AV/OV-10 Bronco gépe. Az első rövidítés a megfigyelő (Observer) a második a támadó (Attacker) szavakat takarja.
A gépet szintén a vietnámi típusú, „alacsony intenzitású” és felkelők elleni hadviselésre tervezték. A fegyver terhelése a tekintélyes három tonnát is eléri.
A típusból harminckét darabot vásárolt a királyság, az a 1970-es években. A múzeumban két példány tekinthető meg, míg a fennmaradókat 2011-ben átadták a Fülöp szigeteki légierő részére.
Az angol Supermarine Spitfire MK XIV típusa több szempontból is érdekes. Bár nem találtam az üzemeltetett mennyiségről információt, de a képen látható példány különbözik az alaptípustól, még pedig a törzsön lévő két darab ablakával, ami szintén nem tudom milyen célt szolgálhatott.
A Sikorsky S-58 vagy az amerikai hadsereg besorolása alapján UH-34, nem lett olyan sikeres mint az utódja, noha több helyen használták még a 2000-es évek után is, mint mentő vagy rendőrségi helikopter.
A thai légierő 82 darabot vásárolt belőle 1963-ban, míg a helikoptert 1953 és 1970 között gyártották. A második vietnámi konfliktus elején az amerikai erők még bőven ezt a típust használták.
A konstrukció egyik problémája volt, hogy a desszant teret csak a jobb oldali oldalajtón keresztül lehetett elhagyni, illetve a védő és támadó fegyverzet felhelyezése körülményes és elégtelen volt.
Míg a francia erők panaszkodtak a helikopter sérülékenységére, az orrban elhelyezett igen széles hajtómű miatt, addig az amerikai erők erre nem panaszkodtak.
A Douglas A-1 Skyraider-t a vietnámi háború idején már szerették volna kivonni, de a tizenöt külső felfüggesztési pontján tárolható három és féltonnányi fegyverzet, továbbá a majd tíz órás repülési ideje nem tette elavultál.
A teszt példány 1945-ben szállt fel, míg az amerikai haderőnemektől csak az 1970-es években került teljes kivonásra. Ennél fogva az amerikai erők két hosszabb konfliktus során is bevetették.
A múzeumban egyetlen kiállított gép kapott csak helyet, amely nem szolgált a thai légierőben, ez pedig a szomszédos Vietnámtól kapott Míg-21 BIS típusú vadászgép.
A North American T-28 Trojan-t alapvetően kiképző gépnek szánták, de a vietnámi háború során bevetették mint könnyű támadó gép is. Mind az amerikai légierő és a haditengerészet is használta.
Az Air America-ból ismerős lehet a fenti típus és a festése is, bár itt mintha belekerült volna egy világosabb zöld minta is. A gépet a negyvenes évek végétől gyártották és 1980-ban vonták ki az amerikai légierőtől.
Akárcsak az S-58 esetében, a C-123 sem lett olyan sikeres mint az utódja, és nem is gyártották olyan mennyiségben. Mindenesetre a kiállított példány teljes egészében bejárható és nagyon jó állapotban van.
Az alap S-58 modell mellett a kiállítás része az S-58T is, amely az elődjétől egy jóval erősebb motorban, és egy még szebb kialakítású hosszúkás orr résszel különbözik.
A törékeny Bell OH-13H Sioux eltörpül az S-58 mellett, de a két konstrukció között majd tíz év különbség van. A helikopter ismerős lehet a MASH-ből, ugyanis ez a típus volt talán az első „dust off” mentőhelikopter, a csúszótalpaira erősített hordágyakkal.
A fenti kiképző gép, RFB Fantrainer, a konstrukciót tekintve elég egyedülálló, és kizárólag a német és a thai légierő rendszeresítette. Összesen ötven darab épült belőle, és a múzeum területén a két kiállított példány mellett további három-négy látható elszórva.
Mivel a múzeum területén nincs sok elzárt terület, így megtekinthetőek a kiállítás részét nem képező, felújítás vagy csak spontán „tárolás” alatt álló repülőgépek is.
A három jobb sorsa is érdemes F-5-ös amúgy évenként változtatja a helyét és állapotát is. A szétszerelt példányok leginkább a modellezők számára nyújthatnak dioráma ötletet.
Természetesen több jó állapotú példányt is kiállítottak, itt egy F-5A változat 20 mm-es M39-es gépágyúja látható nyitott állapotban, így akár kartávolságból is megtekinthető.
A North American T-6 Texanja is elég hosszú karriert tudhat a magáénak, mivel 1935-ben szállt föl legelőször, és még a 90-es években is használták, kizárólag, mint iskolagépet.
Az F-5A mellett a típus fotófelderítő verziója is képviselteti magát. Az eltérő festés még jobban kiemeli az eltérő típusváltozatot.
A fő különbséget szemből lehet kiszúrni, ugyanis a gép orra eltér az előző változatétól, és jól látható az orrba beépített fotófelderítő berendezést védő plexi üveg is.
A kivont gépek mellett megtekinthető, de körbe már nem járható, egy svéd SAAB JAS 39A Gripen is. A thai légierő összesen egy századot üzemeltet a típus C és D változatából.
A fegyverzet felfüggesztő pontok, és katonai festés nélküli, Bronco egy sokkal barátságosabb képet nyújt, bár nagyon kétlem, hogy civil használatban lett volna.
A Percival Prince egy kevésbé ismert angol gyártmányú, könnyű szállítógép volt a második világháború után, amiből összesen 75 darab készült. A thai légierő mellett, a királyi család különgépeként is szolgált.
Szintén a királyi család szállítása volt a képen látható UH-1H Huey feladata. A vietnámi veteránból az ország jelenleg is üzemeltet körülbelül két tucat példányt.
Az alap verzió mellett a F-86L típust is üzemeltették, amelybe már beépítésre került egy AN/APG 37-es radar, ami leegyszerűsítve 48 km-es felderítési távolsággal bírt. A fő különbség a többi altípussal szemben, az orrnál látható kúp, ami a fedélzeti radart rejti.
A felsorolt múzeumi példányok mellett még legalább további negyven van kiállítva, tehát egy elég szép gyűjteménnyel rendelkeznek, amire érdemes egy napot szánni ha végig akarja valaki fotózni őket részletekbe menően.
Utolsó kommentek