A hetvenes évek közepén megvalósuló egyenruha-reform során fölmerült, hogy egyes szakcsapatoknak szüksége lenne „mimikri” (terepszínű) egyenruhára. Elsősorban felderítők (ejtőernyősök) és páncélosok kerültek szóba (meg ne kérdezze senki, hogy utóbbiak miért), majd hosszú ideig „csönd” volt a témában. 

A 80-as évek elején azután felgyorsultak az események és megjelentek a terepszínű egyenruházati és felszerelési cikkek a Magyar Néphadsereg gardróbjában. Az első hullámban érkezett (a háromszínnyomású kezeslábassal és az összfegyvernemi védőkészlettel együtt) az 1982M repülő-szerelő esővédő öltözet. Meg ne kérdezze senki, hogy miért pont a repülő-szerelő állománynak volt szüksége tereptarka esővédőre, akik – amennyire hiányos légierő-ismereteim következtetni engednek – leginkább hátországi repülőtereken szolgálják ki a repülőtechnikát, valaki-valahol így döntött és kész.

Az esővédő öltöny a kor technológiai színvonalának megfelelő kivitelben, „susogós nájlonból” (valójában poliuretán kenésű poliamid szövetből) készült, csuklyás – anorák szabású – zubbonyból és kantáros nadrágból állt, mindkét ruhadarab ismert és divatos volt a korabeli sportruházatok területén is.  A zubbonyt bebújósra alakították, tehát az eleje nem nyitható végig, a villámzár csak a mellkasig ér le, lehetővé téve a nyakkivágás kibővítését a kényelmes le- és fölvétel szintjéig. Előnye: egyszerűbb kivitel, hátránya: nehezebb kezelhetőség – azonban a kor gondolkodása szerint vagy esik az eső és akkor kell a zubbony, vagy nem esik és akkor nem kell, tehát az „elöl végig nyitva viselt”verzió szóba sem került, a föl- és levételi nehézségeket pedig nem tartották fontosnak.

Az aljarész körben és az ujjak végei gumiszalaggal szűkítettek, a megoldás előnyei és hátrányai minden hasonló ruházati terméken visszaköszönnek: olcsó, egyszerű kontra használati kényelem.  A csuklya ugyancsak meglehetősen puritán kivitelű, fejre méretezett (tehát sisakra már nem nagyon lehetne ráhúzni – de ez nem is volt cél), körben nejlonzsinórral összehúzható és egy patentgombbal még össze is gombolható.

Az összehúzó-zsinór ugyancsak ismert a korból, mindenféle honvédségi esővédőn alkalmazták és meglehetősen használhatatlan volt, ugyanis a felülete rendkívül csúszós, ezért ha masnira kötötte az ember, akkor kibomlott, ha viszont csomóra, akkor megszorult és alig lehetett kibontani.  

A hónaljrésznél szellőzőlyukakat alakítottak ki, melyekre szükség is volt, hiszen az alapanyag nem a ma „megszokott” (már ahol…) lélegző textília, hanem teljesen szigetelő, ami a test kipárolgását is akadályozza (magyarul: belerohad az ember az esővédőbe).

A magas derekú, kantáros nadrággal kapcsolatban annyit lehet elmondani, hogy a kantárnak tulajdonképpen nincs sok értelme, inkább csak akadályozta a viselőt, mivel nem rugalmas, a méretét két-két patentgombbal lehet állítani. Talán egyszerűbb lett volna az egyébként széles körben alkalmazott gumizást a nadrág derekára kiterjeszteni.

Elöl egy patentgomb és egy villámzáras hasítékkal záródik, a bokánál gumiszalag húzza össze a nadrágszárat, zsebek nincsenek rajta, oldalt pedig nem nyitható, így a lábbeli levétele nélkül bajos föl- levenni. 

Mint az a terepszínű egyenruházati cikkeknél megszokott, a 82 M reszer. esővédőt is sokféle színárnyalatban, sőt többféle alapanyagból is gyártották, ezek tipizálása azonban csak fanatikus gyűjtők számára lehet érdekes, a saját korában a kutya sem foglalkozott vele, amit a hadsereg átvett a gyártóktól (melyek közül legismertebb a csurgói „Napsugár Szövetkezet”), azt kapták a csapatok és kész.

A repülő szerelő esővédő igazi „karrierje” 1985-ben indult be, amikor – felsővezetői döntés folytán – felmerült annak az igénye, hogy az április negyediki díszszemlén (amelyről ekkor még nem sejtették, hogy az utolsó lesz) a felvonuló felderítő (ejtőernyős) állomány terepszínű hacukát viseljen (valószínűleg a szovjet légideszantosok tereptarka ruhájának 1982. évi bemutatkozása indította erre az ötletre Néphadseregünk vezetését), azonban a leendő 87 M ejtőernyős gyakorlóruha még csak tervezőasztalon (vagy még ott sem) létezett, így az ejtőernyősökre a készleten lévő 82 M reszer. esővédőket adták, függetlenül az időjárástól.

Ettől kezdve az esővédő ruha rendszeresen feltűnik a „különleges” alakulatokról szóló képes híradásokban, elsősorban természetesen a zubbony, a kevéssé praktikus nadrágot jóval kevésbé hordták, az anorák viszont „kiválóan” (mármint jobb híján) megfelelt széldzsekiként is. Leváltására 1993-tól kerül sor, amikor a hasonló szabásban készült, de már „bocitarka” 93 M esővédőt rendszeresítik helyette, immár általános esővédő öltözetként a honvédség teljes állománya számára. Az alapanyag elavultsága és a szabászati problémák mellett az esővédőt az a – korabeli termékekkel kapcsolatban jól ismert – jelenség is használhatatlanná teszi, hogy az elmúló évekkel a varrások belső hegesztései leválnak, így a varrások mentén a ruha gyakorlatilag beázik.

Összességében elmondhatjuk, hogy a 82 M repülő szerelő esővédő már a saját korában sem volt egy kiemelkedő teljesítményt nyújtó termék, akkoriban azonban a mainál jóval kevesebb lehetőség nyílt az esővédő öltözeteket tervező szakemberek számára. Az igazi tragédia azonban az, hogy „unokája”, a 93/2000 M esővédő még ma is a Magyar Honvédség alapvető csapadék elleni védőcikke…

A szövegért köszönet Joni Firponak, a képekért pedig Vojtyek!