Apuleius • 6 nap
„Hibát elkövetni nem rossz; az a rossz, ha nem tanulunk belőle, hogy ne kövessük el újra.” (Colleen Houck) 
Hibák, hibák, hibák! Igyekszünk kerülni őket, mert rossz színben tüntetnek fel és kellemetlen helyzetbe hoznak. Ám sokkal több pozitívumot hordoznak, mint azt elsőre gondolnánk róluk. Hivatkoztam már erre a Balogh Petyával folytatott beszélgetésre, amelyben sok minden mellett a hibázás jelentőségéről is szó van. Most magam is összeszedtem egy csokorral a hibáink által biztosított előnyökből.
Segítenek túljutni a kudarcon, a nehézségen. Gyakran azért nem vágunk bele valamibe, mert félünk a sikertelenségtől. Márpedig a csalódás mindenki életében elkerülhetetlen. Minél többször tapasztaljuk meg, hogy valami nem sikerül, annál rutinosabban állunk hozzá a témához. Gyakorlatot szerzünk a kezelésében. Nem esünk kétségbe, tudjuk, hogy előfordul velünk ilyesmi és eddig nem haltunk bele. Most sem fogunk. Felkászálódunk és megyünk tovább, megpróbáljuk újra. Az alkalmazkodóképességünk, a rugalmasságunk, más néven a rezilienciánk fejlődik általuk.
Erősítik a felelősségvállalást. A felelősség azt jelenti, bevalljuk, hogy mi toltuk el. Magunknak is és másoknak is. Mindkettő nehéz. Amíg magunknak nem ismerjük be, addig tagadásban leledzünk és nem érkezhet valós megoldás a helyzetre. Ha pedig másoknak nem valljuk be, akkor a szégyenérzet, a bűntudat és a mások előli rejtőzködés szívja el az energiánkat. Nálam tökéletesen működik, hogy nyíltan előállok, ha én voltam a hibás. Meglepő, milyen sokszor számítunk drasztikusabb következményekre, mint amelyek beteljesülnek. Az esetek nagy részében díjazzák az őszinteségünket és tolerálják a problémás helyzetet. Egyszerűen azzal megolajozhatjuk a jóindulatot, hogy vállaljuk a felelősségünket.
Új nézőpontra biztatnak. Ami nem megy, azt ne erőltessük. Úgy meg végképp ne, ahogy nem ment. Gyakori gond a megrekedés. Én ezt így tudom, így szoktam csinálni, most is így kell működjön. Csakhogy ez pont olyan, mint amikor a kisgyerekek játszanak a formapárosítóval. Aránylag gyorsan megtanulják, hogy a négyzet nem megy bele a kör formába. Felnőttként elveszítjük ezt a fajta tanulékonyságot. Van egy kalapácsunk, ezért mindent szögnek nézünk. A hibázás hatalmas lehetőséget ad, hogy a kalapácsot letéve jobban megvizsgáljuk a szituációt. Körbejárjuk, más perspektívából is megnézzünk, esetleg kikérjük valakinek a tanácsát, aki szűz szemmel tekint rá. Meglepően jó megoldásokat találunk, ha szakítunk a hagyományos nézőpontunkkal és új oldalról közelítünk.
Alázatosságra tanítanak. Akinek minden összejön, előbb-utóbb mindenhatónak, tévedhetetlennek hiszi magát. Arcoskodni kezd, fölényeskedik, lekezel másokat. Lehetünk jók a szakmánkban, de nem lehetünk tökéletesek. És nem is kell annak lennünk. A hibák emberibbé tesznek minket, segítenek két lábbal a földön állni. Pár hónapja ellátogattunk a Fővárosi Nagycirkuszba egy családi kikapcsolódásra. A fellépőknél is előfordult, hogy rontottak. Impozáns élmény volt, hogy ilyenkor nem szárnyaszegetten, lapulva vonultak le a színről, hanem a közönség biztatása mellett újra próbálkoztak. Addig, amíg nem sikerült. Semmit sem volt le az előadásuk értékéből. Ellenkezőleg. Merjünk tökéletlen emberek lenni, ezzel vonzóvá válni és elnyerni az emberek szimpátiáját. Az időnkénti baklövések figyelmeztetnek, hogy ne szálljon el az agyunk magunktól.
Növelik az önbizalmunkat. Amellett, hogy józanul tartanak az egészséges önbizalmunkat is formálják. Tudjuk, van, ami sikerül és van, ami nem. Ez rendben is van. Ha sikerül örülünk, ha nem, túllépünk rajta. Tudjuk azt is, hogy az élet és az eredményesség dimbes-dombos kaland. Legalább annyira kell hozzá a siker, mint a kudarc. A kettő elegye alkotja az eredményeinket. Az önbizalmunk azáltal szilárdul meg, ha tisztában vagyunk vele, hogy valamire képesek vagyunk. Ehhez az érzéshez kell a két ellenpólus. A tapasztalás, amikor bejön, amit várunk és amikor nem. Nem értékeljük túl magunkat, de megbecsüljük, és elismerjük, ha győzünk. És ha veszítünk sem süppedünk a depresszió és önsajnálat mocsarába.
Javítják a kommunikációnkat. Ezen mindig lehet javítani. Gyakorta, amikor vétünk, akkor igyekszünk a legtávolabb kerülni az emberektől. Kerüljük a találkozást nehogy valaki felelősségre vonjon. Sunyi módon, szinte kúszva közlekedünk és a csukott ajtó alatt slisszolunk ki. Valamivel nem készülünk el és nem emeljük fel a telefont, megvárjuk, míg az megcsörren. Pedig akár elébe is mehetnénk a dolgoknak. Egyenesen, becsületesen, felvállalva a helyzetet. Ha már látjuk, hogy nem tudjuk tartani az ígértünket, például egy határidőt, akkor jelezzük előre. Nagy teher esik le a vállunkról, megszabadulunk egy súlyos stresszortól. Nem kell bujkálni, titkolózni és azon rágódni, hogy ki, mit, fog szólni. A leginkább tisztelni fogják bennünk azt, hogy bátran vállaltuk a nemkívánatos konfrontációt. Igen, vannak projektek, feladatok, amelyek elszámoltatást hoznak magukkal, de sokszor ez is enyhébb, ha mi magunk szólunk, nem csupán kiderül rólunk az igazság. Ezzel egyidejűleg javul a kiállásunk, a kommunikációs készségünk.
Elősegítik a kapcsolatépítést. Az emberek jóindulatúak. És mikor gyakorolhatnák ezt jobban, mint amikor valakinek újabb esélyt adhatnak. Eléjük álltunk és bevallottuk a hibázásunkat, ez egyértelmű tisztességre vall. Kiterített kártyáinkkal várjuk a fejleményeket. Ha nem sokadszorra és rendszeresen játszunk a másik türelmével, idejével, pénzével, akkor, ha kényelmetlenséget okozunk sem fognak nagyon megorrolni ránk. Előfordulhat, hogy egyáltalán nem fognak. Ellenben megerősíthetjük a kapcsolatot, a közöttünk lévő bizalmat azzal, hogy helyre hozzuk a dolgot. Vállaljuk a hibánkat, elnézést kérünk, majd megoldjuk. Ezzel a hozzáállással erősíthetünk a viszonyunkon.
Bármennyire rettegünk a hibázástól, amikor bekövetkezik, az itt említettek egyike másika is jön vele. Nekünk kell résen lenni, hogy kihasználjuk az adódó lehetőséget. Mert a malőrök nem szégyenfoltok, hanem alternatívák önmagunk fejlesztésében. Akkor is tanítanak, ha hatalmasat vétünk és hatalmas negatív következményeket teszünk zsebre. A hibák az élet természetes velejárói, ezért jobb hasznot húzni belőlük. Amint azt Mark Boyle mondta: „Nem számít, hogyan élsz, leckék minden nap adódnak. A probléma az, hogy általában nem vagyunk túl fogékonyak rájuk. Vagy ami még rosszabb, a leckéket gyakran kudarcnak, problémának vagy egyenesen katasztrófának tekintjük, nem pedig esélynek arra, hogy valami újat tanuljunk.”
Ha tetszett ez a bejegyzés, oszd meg másokkal is a benne foglaltakat.
Fotó: krakenimages.com, freepik
