A városi túránk utolsó állomása a nem túl fantáziadúsan elnevezett Pripyat kávézónál volt, amely a Pripyat folyó partján, Pripyatban található. A kávézó a jó fekvése okán, és talán mert az egyetlen szórakozóhely volt arrafelé, népszerű helynek számított a helyiek körében.
Szokatlan módon az összes berendezési tárgyat elszállították, ezért a kávézó gyakorlatilag teljesen üres. Kívül látható még annak a három ital automatának a váza, amelyekből akkoriban akár három fajta vizet is ihatott az ember, egy kopejkáért.
Ott jártunkkor a folyó oldalága teljesen be volt fagyva, de persze a jégre nem mentünk rá. A szebb napokat megélt kávézónál jó darabig horgonyzott egy úszó étterem is.
Azonban több évvel a katasztrófa után ez elszabadult, és deli irányba egy pár száz méterrel lejjebb a partnál megfeneklett. A háttérben kikötői daruk magasodnak, melyeket a katasztrófa miatt húztak fel, ugyanis a különféle építési anyagokat ott pakolták ki.
A kávézó szomszédságában található a városi kórház is, ezt azonban nem látogattuk meg. Az épület alagsora jelenleg is a legszennyezettebb terület a környéken, ugyanis itt kezelték a mentésben résztvevő tűzoltókat és a ruházatukat a pincébe helyezték el.
A városon belül nem, viszont az ellenőrző pontok környékén elég sok kóbor kutyával találkoztunk. Alapvetően barátságosak voltak, viszont felhívták a figyelmünket rá, hogy simogatni lehet, de ne nagyon nyalogassuk őket.
A jelenlegi menza épülete az erőmű területén kívül található, légvonalban körülbelül egy kilométerre tőle. Belépéskor egy detektoron kellett keresztül mennünk, amely a ruházatra tapadt szennyeződés kiszűrésére szolgál.
Az üzemi konyha tágas, nem sokban különbözik bármelyik hazai gyár menzájától. Az étel azonban vitaminokban gazdag, ugyanis ez a speciális étrend segít az itt dolgozóknak a sugárzás feldolgozásában.
Az előétel céklaleves volt, a fő étel pedig kicsit túlfőzött rizs egy egyszerű rántott szelettel, de lehetett fasírtot is választani. A köret darált káposzta, répa és cékla volt. Emellé járt még egy tömörebb barna kenyér, és egy cukrozott tetejű fehér kenyér is, amit (szerintem)körte és ribizli kompót lével öblíthettünk le.
Míg a csoportunk nyugati tagjai érintetlenül vitték vissza a tálcáikat, addig mi végigettük a kiadós, laktató fogásokat. Plusz pontot érdemel ezen ételek azon tulajdonsága is, hogy egyáltalán nem telítettek el, és a túrát azonnal tovább tudtuk folytatni.
Erre szükség is volt, ugyanis az irányt a nem messze lévő legnagyobb jóindulattal félkésznek nevezhető ötös reaktor irányába vettük. A csarnokot egy jeges vágányon közelítettük meg, a nehezítés pedig az volt, hogy a sínpár baloldalán öt méter mély jeges betonágy várta a lezuhanókat.
A befagyott beton alap egyébként a hatos reaktor számára készült. Jelen állás szerint a terület épp mentesítés és bontás alatt áll, de a vezetőnk elmondása szerint az értékes fémhulladékot a munkások újrahasznosítják, mégpedig a szabad idejükben.
A turbinacsarnok elég rossz állapotban van, a tető több helyen beszakadt és a padlót átszakította. A hármas-négyes reaktorhoz képest itt még több szabálytalanságról számoltak be és még hanyagabb munkát végeztek.
Az építkezést a baleset másnapján leállították, de az átadást ugyanazon évben tervezték. A hiányosságok és szabálytalanságok talán itt még hatványozottabban jelen lettek volna, szóval mindenki jobban járt az átadás elmaradtával.
Az utolsó megállónk a Duga radar volt, ahova az itthon is ismert betonlapokból épített katonai út vezetett. Az állomást körülbelül húsz perc alatt értük el.
A területet jelenleg is őrzik, és talán itt a legmostohábbak az őrség körülményei. Az üres olajos hordók pedig az elmúlt telek nagy számáról tanúskodnak.
Az antenna rendszer hatalmas, körülbelül száz méter magas és kilencszáz méter hosszú. A lábánál egy folyamatos morajlás hallatszik, amely leginkább egy tehervonat távoli zúgására emlékeztetett.
Noha a háttérsugárzás a normális érték körül mozgott, és a nagyobb kiszóródás is elkerülte a területet, ennek ellenére három évvel a katasztrófa után evakuálták az itteni kezelőszemélyzetet is. Bár ez sokkal inkább a rendszer elavulása majd felszámolása miatt történt.
A radar antennák karbantartását egy lift segítségével oldották meg, tehát volt opció a hagyományos létrák mellett is. Természetesen most már nem engednek fel rá senkit, de a vezetőnk elmondása szerint tavaly mégis sikerült valakinek feljutnia majd lepottyannia.
Az utunk végén kereszteztük Csernobil városát is, amely még napjainkban is működik, és nem csak az erőmű néhai főmérnökének szolgál otthonául, hanem az erőmű és a zóna karbantartásáért felelős személyzetnek is.
A város tűzoltósága még mindig aktív, és előtte látható a tűzoltók és a “likvidátorok” emlékműve is. Érdekessége, hogy állítólag tényleges felszerelési tárgyakat öntöttek körbe az elkészítésekor, és ezek még mindig megtalálhatók a szobor csoportban.
A tűzoltók sajnos elég szégyenlősek, bár Ukrajnában szinte minden egyenruhás szervezet utálja ha fotózzák, így annyira nem örültek a jelenlétünknek és nem is engedtek be az őrsükre. Sőt külön kiemelték, hogy az őrs tagjai közül senkit ne fotózzunk le.
Mindenesetre a négy szerállásos tűzoltó őrs nem néz ki elhagyatottnak, a járművek pedig nagyon szép állapotúak. Sőt láttuk begurulni az egyik, feltételezhetően, tartalékszerüket is.
A járművek nem sokat változtak, bár ezek már háromtengelyes Zil 131-esek, míg a katasztrófa idején kéttengelyes Zil 130-asok voltak az ottani tűzoltóságok igáslovai.
Csernobil városa tiszta, csendes és egy-egy emberrel találkoztunk csak. Míg a zónán belül szinte az összes épületet és fa építményt lerombolták, addig itt meglepő módon nem láttuk rombolás nyomát.
Lehetőségünk volt szétnézni egy kicsit, de figyelmeztettek a városon belül megmaradt szennyező “zsebekre”. Ezeket egyébként tábla jelzi, de láttunk név nélküli fakereszteket is. Az állandó lakosok száma párszázra tehető, míg a karbantartók és az erőmű személyzete két-három hetet tölt el a városban.
A zóna nyugodt, lassú mégis nyomasztó hely. Még a legnyíltabb területeken se fordult meg a fejünkben, hogy csak nekiinduljunk a vakvilágnak. Mindenesetre a szabályokat betartva én biztonságban éreztem magamat a látogatás teljes ideje alatt.
A vezetőnk fiatal kora ellenére tájékozott volt, és nyitott volt minden kérdésre és kérésünkre is. A hidegebb hónapokat részesítette ő is előnyben, mivel ekkor nem kell védőruházatot viselni, és tartani a portól. Nyáron viszont nem ritka a hatalmas tömeg, ami a sorozat után most már borítékolható, és az se, hogy egy hét mindennapját a zónában tölti.
Egyedüli kifogásom az útitársakkal szemben volt. Jellemzően akiket láttunk és akik velünk voltak egy jó szórakozásnak élték meg az egészet. Facebook bejegyzések, selfiek és a szabályok áthágása mellett, a vezetőnk mondandója és egyéb helyi történetek nem nagyon érdekelték őket.
A zónát napnyugtakor hagytuk el. Egy utolsó mérésen estünk át, és természetesen a minket szállító buszt is ellenőrizték. Számomra érdekes túra volt, érdekes volt látni azokat a helyszíneket amikről eddig csak olvashattam vagy filmhíradókban és dokumentumfilmekben mutattak be.
A kicsit nyomasztó légkör, és a láthatatlan veszélyek szintén adnak egy érdekes ízt a túrának, de véleményem szerint jelen esetben csak még inkább tisztelni kell a környezetet, és egy kis plusz figyelemmel lenni.
Fotó: Kertész Ivett, Kertész László, Várkonyi Máté
Csernobil városa
Az ötös reaktor turbinaterme
Az ötös reaktor kívülről
Utolsó kommentek