A katonák egyéni védőfelszereléssel való ellátása nem új keletű dolog, hanem sok ezer éves múltja van, amely során mindig próbálták az adott kor követelményeihez igazítani.

Különféle testpáncélok már a bronzkorban is léteztek, amikkel egészen a középkorig illetve a lőfegyverek megjelenéséig ellátták a gyalogos és lovas katonákat is.

Ezek lényege az akkori korban alkalmazott szúró és vágó fegyverek elleni védelem. A tapasztalatok figyelembe vételével egy idő után íves kialakítással és több réteggel próbálkoztak, tehát az egybefüggő testpáncélok mellett vagy azokkal együtt is viseltek láncingeket és bőrből készült páncélzatot.

A tűzfegyverek elterjedésével ezek a páncélok egyszerűen eltűntek, ugyanis nem biztosítottak megfelelő védelmet. Továbbá a megnövekedett létszámú hadseregek felszerelése sem volt olcsó.

Kísérleti céllal és kis darabszámban azonban a 20. század elején már alkalmaztak testpáncélokat, de ezek fő funkciója nem a lőfegyverek elleni védelem volt.

A német „Infanterie Panzer” megfigyelőknek és esetenként géppuskásoknak készült, és célja a tüzérségi repeszektől való védelem biztosítása.

Több tesztet és kísérletet is folytattak az akkori Antant országok, de ezekből szinte semmi nem került ki a frontra, viszont már az akkori kutatások is indokoltnak tartották a katonák védőfelszereléssel való ellátását.

Az 1940-es évekre már angol és amerikai mellények is megjelentek, de ezeket túl drágának és nehéznek minősítették, annak ellenére, hogy a súlyuk 6-8 kg körül voltak.

Limitált darabszámban azonban alkalmaztak már amerikai védőmellényeket a háború vége felé, de ezek tapasztalatairól nem sokat hallani.

A Szovjetunióban azonban SN 42 néven készítettek nehéz fém testpáncélokat, amikkel a rohamutászokat és néhány esetben a gyalogságot látták el.

Ezek főleg repeszek illetve 9 mm-es lövedékek ellen nyújtottak védelmet, viszont kizárólag városi harcban lehetett használni, míg hagyományos terepen kijött az összes hátránya, vagyis kúszni-feküdni nem lehetett benne.

Nagy áttörést az 1950-es években kitörő koreai konfliktus jelentett, ekkor ugyanis az amerikai csapatok nagy részét már modern anyagokból készülő védőmellénnyel láttak el.

Az M1950-es széria kezdeti példányai kizárólag repeszek ellen, illetve hivatalosan a Tokarev lőszere ellen, nyújtottak védelmet. Szinte évről évre fejlesztették őket, tehát az 1950-estől eljutottak egészen  az 55-ös szériáig.

Na most mindent összevetve a mellények megjelenése nem volt valami sikeres, mivel nem biztosítottak megfelelő védelmet, továbbá a katonák túl nehéznek és melegnek találták őket.

Az 1960-as években kirobbanó második indokínai konfliktusban a tendencia folytatódott, és noha elég elterjedtek lettek a különféle mellények, még sem lehetne alapfelszerelésnek minősíteni.

A konfliktus során már nem kizárólag a gyalogos katonákat szerelték fel védőmellényekkel, hanem a helikopter és hajó személyzeteket is. Némelyik ezek közül már kemény ballisztikai betétet is tartalmazott.

Mindeközben a gyalogság számára még mindig lágy ballisztikai betéttel ellátott védőmellényeket osztottak ki. Látható fejlődés ezen a vonalon is, ugyanis növekedett a mellények ellenálló képessége.

De továbbra sem lehetett a felszerelés egészét rajtuk rögzíteni, vagy az újabb málhafelszereléssel nem voltak egész egyszerűen kompatibilisek. Tehát azt a mellény alatt viselték legtöbbször.

A korábbi hátrány itt is fennállt, tehát nehezek és vastagok maradtak, ami egy trópusi országban nagyon kellemetlen. Emiatt egyébként vagy nem viselték, vagy pedig nyitott állapotban hordták őket.

Látható tehát, hogy az 1950-es évekhez képest, vagy akár az 1940-es évekhez képest a mellények továbbra is kényelmetlennek és nehéz terepen használhatatlannak bizonyultak.

Noha a használhatatlan erős kifejezés, mivel napjainkban is a világ számos pontján katonák ebben teljesítik napi feladataikat, de érdemes megjegyezni a hátrányait.

Tehát védőmellényben nehezebben mozogni, kifejezetten nehéz fekve lőni. A fej-nyak mozgását nem akadályozza, mert azt megteszi a sisak. Hosszan tartó viselése pedig elég fárasztó, de hihetetlen jó érzés levenni.

A fejlődés tisztán látszik, például az M1967 esetében, ami nylonból készült és nem vas hanem kevlár védte a viselőjét, még mindig michlen babának érezte magát az ember, de csak miután megfőtt benne.

Vagyis amikor a mai mellényeknél azt emlegetik, hogy „jobban szellőzik” az bizony igaz, ugyanis egy zárt nylon M1967-esben az ember egyszerűen megfő, és érezhetően sokkal jobban izzad mint bármelyik mai utódjába. 

A koreai és vietnámi háborúkban használt mellényeket csak az 1980-as évektől kezdték el leváltani, amikor megjelent a PASGT rendszer, ami szabását tekintve a korábbi M67-M55-ös példányokból merít.

Legalábbis megtartották itt is a kívül lévő zsebeket, a felszerelést nem lehet rajta rögzíteni és ez is középen nyílik. Némileg nagyobb lett, viszont ezt már nem lehet méretre állítani oldalt.

A PASGT szintén majd húsz évig volt rendszeresítve az első vonalbeli alakulatoknál, noha már a 80-as években léteztek olyan nyugati és keleti katonai védőmellények, amik sok tekintetben felülmúlták.

A 2000-es évek elején viszont az IBA-val jelentős minőségi ugrást sikerült elérni, de mégegyszer kiemelném, erre húsz évet kellett várni. Megjelentek a kemény ballisztikai védőbetétek, és az új mellény ha sokkal nem is lett könnyebb, de modulárisabb lett, integrálták rá a málhafelszerelés célzsebeit és méretre is lehetett állítani.

Továbbá a szabásának köszönhetően, bár ez is elől nyílik és még mindig oldalt lehetett csak a méretét állítani, kisebb lett és könnyebbé vált a benne való mozgás, mivel már nem ért le a köldök alá.

A karbantartását és a tisztán tartását megkönnyítette a cserélhető huzat, ugyanis míg korábban a lágy ballisztikai betéteket belevarrták a védőmellényekbe, az IBA-tól kezdve azok cserélhetők lettek, így például sivatagi környezetben nem plusz réteget kellett ráhúzni a mellényre, mint a PASGT esetében, hanem csak a huzatot lecserélni rajta.

Az iraki konfliktusban azonban előjöttek a hiányosságai, mint a kevés rögzítési pont, az oldalsó védelem hiánya az illesztéseknél, ugyanis a védőmellény oldalsó rétegei nem minden esetben kerültek fedésbe egymással, és a szűk nyak és torok védelem.

Ezt kiküszöbölendő az EOTV-t vagy csak simán a fejlesztett változatát kezdték el rendszeresíteni 2006-tól, ami elsőként már külön színben, és több méretben is, készült a haderőnemek számára.

A javított kiadás valóban kényelmesebb és praktikusabbá vált, de alapvetően ez még mindig az 50-es években tervezett védőmellények feljavított változata volt, több rögzítési ponttal, és plusz oldalsó védelemmel ellátva.

Hamar bebizonyosodott, hogy az oldalsó kiegészítő védelem már túl nehéznek és alapvetően kényelmetlennek bizonyul, mivel az csak egy szükség megoldás volt. Adta magát, hogy a soron következő mellényen ez már integrálva legyen alapból.

Az IOTV és MTV szakított a korábbi hagyományokkal és egy teljesen új elv mentén épült fel. Integrálták az oldalsó védelmet, bekerült a cummerbund is a köztudatban és kényelmesebb-szellősebb hálós réteget kapott a mellény belső oldala.

Mindezek ellenére jóval vastagabb, szélesebb, nehezebb és bonyolultabb, de kétségkívül modern végterméket sikerült rendszeresíteni, ami viszont egyáltalán nem aratott osztatlan sikert a csapatok körében.

A megnövekedett súly és védőfelület, a hadvezetés azon elképzelése alapján született, hogy a sorozatos IED támadások következményeit az erősebb páncélzattal és nehezebb védőfelszereléssel csökkentsék.

Ezt azonban később korrigálták és belátták, hogy nem érdemes a katonákat leterhelni, főleg nem egy durvább afgán terepen. Így a reguláris alakulatokat is elérték a Plate Carrier alapokra épülő védőeszközök.

Az SPC-nél már a mozgékonyság és a védelem arányosságát tartották szem előtt, bár az oldalsó védelemmel együtt viselve csökken a komfort érzet és a mobilitás is.

Az itt látható védőmellények kifejezetten a gyalogos katonák számára készültek és látható, hogy ezeket mindig az adott évtized szelleméhez igazították, alapul véve a harci tapasztalatokat, vagy már meglévő tapasztalatok és elképzeléseket szem előtt tartva.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy élesen a 90-es években kezdett kialakulni egy olyan vonal, ami kifejezetten a különleges erők igényeit vette alapul, és ez még napjainkban is tart.

A különleges alakulatok számára, példának véve a SAS-t vagy akár a Ranger ezredeket, kisebb és könnyebb védőeszközöket készítettek el.

Sok esetben pedig kifejezetten az alakulatok által viselt védőruhához igazították, tehát például fekete színű anyagból elkészítve, vagy a speciális feladatkörüket figyelembe véve felfújható mentőmellénnyel látták el.

Manapság sincs ez másként. A fél száz apró cég folyamatosan fejleszt és készít kis méretű és egyre jobb Plate Carriereket, amiket az alakulatok külön-külön szereznek be.

Példaként az Eagle Industries termékei főleg a Rangereken és a zöld sapkásokon láthatóak, míg az LBT a SEAL-ek kedvelt beszállítója.

A jelen cikkben szereplő mellények véleményem szerint jól bemutatják az utóbbi 60 év fő fejlődési irányvonalát, viszont a lista egyáltalán nem teljes, és az utóbbi tizenöt évben átlagosan öt évente rendszeresítettek nagy mennyiségben új típusú védőmellényeket.

A fejlődésnek köszönhetően az újabb eszközök kisebbek, kényelmesebbek és könnyebbek lettek. Szintén nagy pozitívum, hogy a málhafelszerelés már rögzíthető ezeken, vagy zsebenként vagy akár a mellényekhez integrált málhamellényekkel.

Az anyagok terén sikerült az egyszerű vászontól a nylonon át a Corduráig eljutni, és az újabb ergonomikus kialakítás pedig kényelmesebbé, és szellősebbé tette ezeket a felszereléseket.

A jövőbeli fejlesztések a könnyebb és nagyobb védelmi képességű mellényeket célozzák, bár a nagy számú gyártónak köszönhetően elég sok fajta újítást dolgoztak ki, például integrált zsebek, integrált belső merevítés, belső párnázás.

Nem szabad elfelejteni, hogy noha könnyebbek, kényelmesebbek a modern mellények, de a megfelelő használatukhoz elengedhetetlen a jó fizikai kondíció és állóképesség.