Az ejtőernyős sisakoknak különleges kívánalmaknak kellett megfelelni. Az ugrás során a hagyományos német rohamsisakok széles pereme túlságosan nagy légellenállást fejtett volna ki, továbbá földet éréskor szerencsétlen helyzetben az ejtőernyős nyakát kitörhette volna a széles karimája.

Így megfosztották peremétől a szabvány M35-ös gyalogsági sisakot, mindazonáltal megtartották a szellőzőlukakat és ugyanolyan szegecsekkel rögzítették a bélést, mint a gyalogsági változatnál. A bélés annyiban változott, hogy a bélés bőrszelvényei a sisaktest felé ki volt párnázva. Az állszíjat ugrásnál a béléskerethez rögzítették, és hagyományos állszíj helyett kettő tartotta a fejet: az egyik szíj a tarkón, míg a másik a halántéknál futott végig, és az állnál találkoztak. Az ugrást követően a sisaktesten kialakított résekbe lehetett csatolni az állszíjat, hogy kényelmesebb legyen a sisak viselése.

Az M36-os sisakot követte az M37-es melyen már négy helyett csak két rést alakítottak ki a sisaktest peremén. A bélést is meg kellett változtatni, ugyanis a korábban alkalmazott sisakszegecsek, melyek a bélést a sisaktesthez rögzítették elvásták a béléskeretet.

Végül az M38-as típusnál álltak meg a fejlesztésben. Erről már elhagyták a szárazföldi erők sisakjait jellemző szellőzőnyílásokat is, így a sisaktest teljesen zárt volt. A bélést is teljesen átalakították, bár a kemény gumibélés – melynek a vastagságán múlt az, hogy milyen fejméretre jó a sisak - megmaradt a sisaktest oldalára rögzítve, de a bőrbélés teljesen át lett alakítva. Két rész bőrből varrták össze a bélést és tizenkét lukkal látták el azt a szellőzés érdekében.

A sisakok négyféle 64, 66, 68 és 71-es méretben készültek. A sisaktesteket eredetileg kékes szürkére festették, majd a sisak két oldalára került a nemzeti trikolór, és a Luftwaffe címere, mely egy repülő sast ábrázol, amely karmai közt horogkeresztet tart. Ezt követően zöldre változott a sisak alapszíne és ekkor már csak a Luftwaffe sas került fel a pajzsok közül. Ezeket a pajzsokat sok esetben lefestették, lekaparták vagy letakarták, mert feltűnő célpontot jelentett: de voltak, akik elit jellegüket kihangsúlyozva, még az álcafestés festése során is megkímélték a címerpajzsokat.

A festés alapszíne is változott, amit az ejtőernyősök tovább variáltak azáltal, hogy a fronton különböző álcafestéseket alkalmaztak – ez nem volt kötelező, egyéni kezdeményezésből fakadt ez az álcázási módszer, de nagyon népszerűnek számított. Szinte minden frontnak megvoltak a saját álcafestési szokásai, ezért lehet látni többek közt afrikai, itáliai, és normandiai álcafestésű sisakokat.

A legegyszerűbb séma szerint egyféle színnel mázolták le a sisaktestet: ez volt jellemző a Szovjetunióban, ahol télen fehérre meszelték a sisakokat, illetve Afrikában, ahol a sárga valamelyik változatával fújták le a sisakokat. A következő lépcsőfokban már többféle minta vagy folt különböző színekkel volt felfestve a sisaktestekre. Amennyiben az alapozóba, vagy magába a festékbe kevertek némi port, vagy faforgácsot akkor a sisak felszíne ráadásul rücskös is lett. Igazából általános szabály nem létezik, mindenki úgy és olyan színre festette a sisakját, amilyen a legjobban tetszett neki – vagy amihez tehetsége volt.

Meg kell még említeni azt is, hogy használtak kiegészítőket is a tökéletes rejtőzködés miatt: ilyennek számított a magyarok által is használt madzagból készült zsinórozás, vagy épp a tyúkhálókból készült álcaháló használata. Ezekbe a hálókba lombot és kisebb ágakat dugdostak, hogy ezáltal is jobban beleolvadjanak a környezetükbe. Úgynevezett sisakhuzatot először Krétán alkalmaztak, ezen a vászonból készült álcázási célokra alkalmazott huzaton eleve különböző bújtatókat alakítottak ki, hogy legyen mibe rögzíteni az álcázási kellékeket. Kezdetben egyszínű zöldes szürke volt, később Splittertarn B mintás változatban is készült.

A hagyományos, gyalogsági sisakokhoz képest az előnye abban mutatkozik meg, hogy a perem nélküli mivolta miatt nem csúszik a látótérbe a sisak sildje, mikor a katona hasra vágja magát, és a hallásában sem zavarja annyira. A bélése és a kettős állszíja jobban rögzíti a fejhez, azonban a perem hiánya miatt néhány sérüléstől kevésbé védett, mint a hagyományos sisakok.

Ugyanakkor említésre méltó, hogy voltak olyan ejtőernyősök, akik nemcsak ejtőernyős bevetésen nem vettek részt (sőt, hovatovább ejtőernyős alapképzésben sem részesültek), de még ejtőernyős sisakot se kaptak. Őket a hagyományos gyalogsági sisakok valamelyikével szerelték fel (M35, M40 vagy M42-es típus). Ennek az eltérésnek az az oka, hogy nagyszabású ejtőernyős bevetésekre nem került sor Krétát követően, ugyanis a nagy veszteségek miatt Hitler megtiltotta az ilyen akciókat. Emiatt a speciális ejtőernyős felszerelésekre sem volt feltétlen szükség, így ha a helyzet úgy hozta gyalogsági szerelvényt kaptak az ejtőernyősök is.

A cikk a Hadtörténelmi Kulturális Egyesület segítségével született.